A legtöbben már tűkön ülve várjuk, hogy elkezdődjön a világjárvány utáni új életünk. Nehéz előrejelezni, elképzelni, hogy majd milyen lesz, és ez bizonytalanságot, félelmet, aggodalmat kelt bennünk. Nem is beszélve a gyászról, ami sok családnál megelőzi az új élet kezdetét. Kollektív traumát él meg társadalmunk, ami természetes módon különböző fizikai vagy emocionális tüneteket okoz. Most ez a normális, hogy itt-ott felbukkanó fájdalmaink vannak, vagy feszülnek az izmaink, esetleg nehezen kapunk levegőt, vagy ingerültek vagyunk, ne adj isten néha kiabálunk a családtagjainkkal, néha sírdogálunk vagy túlesszük magunkat, és még sorolhatnám. Emberek vagyunk, akik emberi reakciókat adunk a traumára. Szinte mindenki megtapasztalja ezeket, de van, aki életkörülményeiből fakadóan sokkal intenzívebben.
Egy középvezető így fogalmazta meg jelenlegi állapotát első online coaching ülésünkön: „Nap mint nap felkelek, vezetem a csapatomat, vezetem a háztartást, tanulok a gyerekekkel. De úgy érzem magam közben, mintha a valódi énem az ágyban maradt volna, és onnan figyelné, ahogy vánszorogva húzom magam után a beleimet.”
Hogyan tudott a coaching ebben a helyzetben segíteni?
1. Megkértem ügyfelem, bátran nézzen rá az ágyból arra az illetőre, aki vánszorogva húzza maga után a beleit. Milyen ő pontosan, mit érez, mit gondol? Mi az, ami sebezhetővé teszi őt? Hogyan tudja ezt megfogalmazni és megmutatni?
2. Mi kell neki ahhoz, hogy erőre kapjon? Hol vannak az ő erőforrásai? Mi az, amit a leginkább szeretne és hogyan tudom én őt ebben támogatni? Ki tudja még őt támogatni? Honnan nyeri az erejét, mi az, ami feltölti őt?
3. Mit kell ahhoz tennie, hogy az erőforrásait ki is tudja használni? Hogyan induljon el? Kitől, mit kérjen? Mit változtasson? Honnan fogja látni, hogy jó úton halad?
A fenti kérdésekre keresve a válaszait számos területet említett, többek között, hogy tudni kell beismerni, kimondani, hogy ez most nem egy jó világ. Következésképp nem kell neki három műszakban a tökéletes munkaerő-szülő kombót sugároznia. Most megengedheti magának, hogy néha panaszkodjon. És azt is megengedheti magának, hogy jól érezze magát még akkor is, ha nem tett meg mindent. És lehet néha félni, mert ilyenkor ez természetes.
Az erőforrásaihoz a kulcsot abban találta meg, ami minden alkalommal szóba került, hogy számára a legmélyebb stabilitást és megnyugvást, biztonságot és örömet adó tényező a munka világában, az a kapcsolódás.
A fókuszáltság és produktivitás alapja számára a munkatársaihoz fűződő emberi kapcsolatainak minősége, háromszázhatvan fokosan. Hogy ott tudjon lenni nekik, amikor szükségük van rá, és neki is legyenek ott azok, akikre neki szüksége van. Hogy legyen kimondva, a beszélgetés nem időpazarlás, hanem a produktivitás alapja. Mert az emberek másképp dolgozzák fel a traumát – van, aki testi tüneteket produkál, mások az érzelmi kontrollt veszítik el -, de az empatikus meghallgatás minden megküzdési mechanizmusban kulcsfontosságú. Már az segít, ha van kinek elmondani, mit érzünk, hiába tudjuk, hogy ezek testünk és lelkünk traumára adott természetes reakciói, mégis félelmetes átélni, hogy ez történik velünk.
Természetes szükségletünk, hogy mindnyájan szeretnénk azt érezni, hogy ok-k vagyunk. Megerősítést kapni arra, hogy amit érzünk jelenleg, az természetes, ahogy reagálunk, az normális. Az empatikus meghallgatás ennek a folyamatnak az első lépése, és már önmagában képes enyhíteni a tüneteket.
Mi változott meg a coaching hatására?
A csapatértekezleteket és az egyéni megbeszéléseket azóta rövid beszélgetéssel, érdeklődő kérdésekkel nyitják. A válaszadást szívesen kezdi a vezető maga, ezzel mutatva, hogy nyugodtan lehet őszinte válaszokat adni, biztonságban van az is, aki megmutatja a sebezhetőségét. Csapatvezetőként az ő válaszainak mélysége és őszintesége határozza meg a normát. A csapattagok ezután pont annyira mennek mélyre, amennyire a vezető válaszait valódinak érzik.
Az empatikus meghallgatás rituális percei megváltoztatni nem tudják a társadalmi traumát, de a bizonytalanság, félelmek és aggodalmak okozta tüneteket jelentős mértékben enyhíti, ha merünk róla beszélni, ezzel erőt adva önmagunknak és másoknak is.
